Legelső gondolatom, melyet megosztok ezzel a szövegszerkesztő programmal, legyen az, hogy állatira, de nagyon sajog a hátsó felem. Hadd fejtsem ki ezt bővebben, mert ugye az a bizonyos testrészem nem saját akaratából kezdett fájni, azaz nem azért, mert erre támadt kedve.
Na jó, szóval az úgy volt...
Hm, nem jó a kezdés. Ez egy valójában nem publikus, és igen kínos eset, amely megérdemel annyit, ha már megörökítem az utókor számára, hogy nem így kezdem: "az úgy volt, hogy...", ésatöbbi.
Kezdjük inkább egy líraibb fordulattal: hófehér hegyek tornyosultak előttem, legalábbis én, ahogy a lépcsőn balanszíroztam lefelé, annak láttam a szennyesruha halmot, amit az egyik karomban egyensúlyoztam. (Igazából nem is fehér volt, hanem szürke, legalábbis egyes részei, merthogy a fehérneművel ellentétben a zokni hajlamos szürke színárnyalatot ölteni a nap végére. S ha már hegyekről van szó, ez fel is fogható úgy, mint árnyékolás.)
A másik karomban pedig a macska volt. A macska. A mi egyetlen macskánk, aki fekete, nagy sárga szeme van, és annyira édesen tud kifelé nézni a fejéből, hogy nem tudod megállni, hogy ne dobj neki egy darabot az ínycsiklandozó vacsorádból. Ja, és mellesleg olyan, mint egy rongy, azt csinálsz vele, amit akarsz, még a nyakad köré is tekerheted, az sem zavarja, csak dorombol tovább, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Visszatérve ahhoz a részhez, hogy jövök lefelé a lépcsőn... Nos, mivel, mint azt fentebb kifejtettem, mindkét kezem foglalt volt, kapaszkodni nem nagyon volt lehetőségem, tehát a korlát akkor és ott csupán dísztárgy szerepét töltötte be az életemben.
Persze arra nem gondoltam, hogy én is hibázhatok...
Visszagondolva persze vicces az egész, de amikor melléléptem annak a rohadt lépcsőfoknak, és hanyatt leszánkáztam a lépcsőn, akkor nem tartottam annak. Baromira fájt.
Persze mindent, ami a kezemben volt, eldobtam. Khm, a macskát is.
Szegényke átrepült az ebédlőnkön, csinált egy-két szaltót, és - ahogy az macskáéknál szokás, - szerencsésen talpra esett. Csúszott még egy kicsit, aztán frontálisan ütközött a fallal. Ekkor én már leértem a lépcsőn, mellesleg seggen csúszva (ezért is fáj annyira most...), és gyorsan felkaptam szegényt a lambéria tövéből, hogy megnézzem, nem lett-e baja. Ugyanis nem venném a szívemre, ha az én hülyeségem miatt megsérült volna... (tudom, ez kicsit nyálasan hangzott, de szeretem az állatokat.) Erre mit tett az a nyavalyás dög? Dorombolt tovább, mintha mi sem történt volna.
Agyam eldobom.
Anyám közben a szomszéd szobából rikácsolt, tudni akarta, mi volt ez a zaj. (Ez egyébként afféle mánia nála. Akármit hall, rögtön tudni akarja, mi az, legyen az egy leejtett tányér csörömpölése, vagy egy hangosabbra sikerült szellentés...) Ő ugyanis csak azt látta, ahogy valami fekete átrepül az ajtókeret határolta látómezőn.
Persze nem kell aggódni, senkinek nem okozott ez a kis házi baleset nagyobb lelki traumát, mint nekem. Merthogy utólag eszembe jutott, hogy nem csak a hátsómat verhettem volna be.
De hát, ami volt, elmúlt.
Ezzel zárom prűd szavakkal kevert, drámai soraimat.

(kelt: 2007. március. 11.   író: Katie)